Ismerős a mondás, hogy a pedagógus gyermekének nehéz a sorsa?
Nos a gyógypedagógusok esetében is hasonló helyzetek adódhatnak. Részemről a minap történt egy önkinevetést előidéző szituáció.
A gyermekem a cicát elsőként megismerve generalizálta az ismeretet, hogy a szőrös négylábú lények “ia” névre hallgatnak. Innentől kezdve a cica, a kutya és a ló is erre a névre hallgatna, de a jól képzett gyógypedagógusi vénám nem engedte, így mindennek megmondom a nevét.
Egy lovaskocsi hajtott el mellettünk, és én rávágtam az első “ia” során, hogy igen, ez ló. No de, az “l” és “ó” hangot még alig tudja kimondani, inkább nem tudja. Akkor mást kell, hisz a sikerélmény nélkülözhetetlen a motiváció fenntartásához. Akkor legyen inkább paci. “ia” “ai”. A végén még homogén gátlást idézek elő. Végül az érvek és ellenérvek alapján a paci mellett maradtam, mégis csak kisgyerkőcnek való játékos szó. A döntés pillanatában pedig bevillant maci képe, akit már régóta felismer homogén gátlás nélkül.
De hát a gyermekek felnőnek ló és paci, maci mellett is. Végül nagy mosoly közepette sétáltam tovább a következő kihívások felé.