Pihentél már játszótér padján apróságodat figyelve és a környező szülők beszélgetéseit hallgatva?
Sokszor az anyukák gyermekeikről egymással, bár mégis egymás mellett elbeszélő formában értékelik gyermeküket. Leginkább az égető kérdések, bizonytalanságot jelentő kérdések, mint például mikor kezdett enni, mit eszik, mikor állt fel, mikor indult el, hova jár fejlesztésre, miért sír állandóan, mikor jön a foga, ha jön a foga, akkor nem sír- e, átalussza-e az éjszakát… Ismerős?
Sokszor voltam hasonló helyzetben. A beszélgetések végén többször úgy éreztem, hogy nem egymást segítettük, hanem minden résztvevő a maga kérdésével foglalkozva, nem is választ keresett hanem megerősítést, megnyugtatást, hogy jó anya. Miért van ez?
Az édesanyák hasonlóan működnek, mint bármelyik másik ember. Vagyis az általános pszichológia segítségünkre lehet, hogy anyai szerepünkben megtaláljuk magunkat.
“Én is, én is, én nem…” bővebben
Anyaként folyamatos kérdés számomra a gyermekkel történő kommunikáció. Hogyan mondjam el kicsimnek, hogy szeretem, hogy most mi történik, hogy valamit nem szabad? Még nem beszél? A kulcsot, melyet tudatlanul todok és használok, Ross Campbell és Gary Chapman által írt Gyermekekre hangolva könyve adta.
Az anyává válás folyamata mindannyiunknál eltérő fejlődési ív és forma.
Anyaként kezdetben a folyamatos szoptatás- pelus csere- altatás triásza, később a gyermek aktivitása keltheti az anyában azt az érzést, hogy nincs saját magára ideje, önmaga elvész a műveletek között. Gyakorló édesanyaként mondhatom, hogy valóban kihívás, de nem megvalósíthatatlan a saját magunkra szánt idő megszervezése. Ehhez pozitív hozzáállás és kitartás szükséges.
Amint anya leszel (és itt nem a picuri megérkezését értem, hanem hogy kiderül pocaklakóval rendelkezel) hirtelen megjelennek a “szakértők”.MINDENKI jobban ért a gyerekhez, mint Te! Még meg sem született és elkezdik a jobbnál jobb tanácsokat adni neked: