Ismerős a mondás, hogy a pedagógus gyermekének nehéz a sorsa?
Nos a gyógypedagógusok esetében is hasonló helyzetek adódhatnak. Részemről a minap történt egy önkinevetést előidéző szituáció.
A gyermekem a cicát elsőként megismerve generalizálta az ismeretet, hogy a szőrös négylábú lények “ia” névre hallgatnak. Innentől kezdve a cica, a kutya és a ló is erre a névre hallgatna, de a jól képzett gyógypedagógusi vénám nem engedte, így mindennek megmondom a nevét.
Egy lovaskocsi hajtott el mellettünk, és én rávágtam az első “ia” során, hogy igen, ez ló. No de, az “l” és “ó” hangot még alig tudja kimondani, inkább nem tudja. Akkor mást kell, hisz a sikerélmény nélkülözhetetlen a motiváció fenntartásához. Akkor legyen inkább paci. “ia” “ai”. A végén még homogén gátlást idézek elő. Végül az érvek és ellenérvek alapján a paci mellett maradtam, mégis csak kisgyerkőcnek való játékos szó. A döntés pillanatában pedig bevillant maci képe, akit már régóta felismer homogén gátlás nélkül.
De hát a gyermekek felnőnek ló és paci, maci mellett is. Végül nagy mosoly közepette sétáltam tovább a következő kihívások felé.
Anyaként folyamatos kérdés számomra a gyermekkel történő kommunikáció. Hogyan mondjam el kicsimnek, hogy szeretem, hogy most mi történik, hogy valamit nem szabad? Még nem beszél? A kulcsot, melyet tudatlanul todok és használok, Ross Campbell és Gary Chapman által írt Gyermekekre hangolva könyve adta.
Az anyává válás folyamata mindannyiunknál eltérő fejlődési ív és forma.
A szoptatás születésétől kezdődően a csecsemő alapszükséglete. Eleinte az
Érezted már, hogy egy pillanat alatt felmegy a pumpa a gyermeked valamilyen megnyilvánulása miatt? Lehet, hogy rá is ripakodtál? Úgy érezted igazad van? Esetleg később megbántad? Fogadkoztál, hogy soha többet, de mégis eljött a következő hasonló helyzet?