Pihentél már játszótér padján apróságodat figyelve és a környező szülők beszélgetéseit hallgatva?
Sokszor az anyukák gyermekeikről egymással, bár mégis egymás mellett elbeszélő formában értékelik gyermeküket. Leginkább az égető kérdések, bizonytalanságot jelentő kérdések, mint például mikor kezdett enni, mit eszik, mikor állt fel, mikor indult el, hova jár fejlesztésre, miért sír állandóan, mikor jön a foga, ha jön a foga, akkor nem sír- e, átalussza-e az éjszakát… Ismerős?
Sokszor voltam hasonló helyzetben. A beszélgetések végén többször úgy éreztem, hogy nem egymást segítettük, hanem minden résztvevő a maga kérdésével foglalkozva, nem is választ keresett hanem megerősítést, megnyugtatást, hogy jó anya. Miért van ez?
Az édesanyák hasonlóan működnek, mint bármelyik másik ember. Vagyis az általános pszichológia segítségünkre lehet, hogy anyai szerepünkben megtaláljuk magunkat.
“Én is, én is, én nem…” bővebben
Anyaként folyamatos kérdés számomra a gyermekkel történő kommunikáció. Hogyan mondjam el kicsimnek, hogy szeretem, hogy most mi történik, hogy valamit nem szabad? Még nem beszél? A kulcsot, melyet tudatlanul todok és használok, Ross Campbell és Gary Chapman által írt Gyermekekre hangolva könyve adta.
Anyaként kezdetben a folyamatos szoptatás- pelus csere- altatás triásza, később a gyermek aktivitása keltheti az anyában azt az érzést, hogy nincs saját magára ideje, önmaga elvész a műveletek között. Gyakorló édesanyaként mondhatom, hogy valóban kihívás, de nem megvalósíthatatlan a saját magunkra szánt idő megszervezése. Ehhez pozitív hozzáállás és kitartás szükséges.
A szoptatás születésétől kezdődően a csecsemő alapszükséglete. Eleinte az
A megszokott felfogás szerint gyermekünk megszületésével szerepeink bővülnek nem pedig átalakulnak. Ismerős, hogy mi egyszerre vagyunk vonzó nők, kívánatos társak, aktív kenyérkeresők és meghittséget árasztó anyák? Egy a bibi. Nem érdemes bedőlni a média által nyújtott látványnak! Ez nem megy! Ideig óráig igen, de később valamelyik szerepünkben bakizunk.